Ha igaz, hogy gondolataink csakis nyelvi formákban ölthetnek testet, akkor könnyen feltételezhető, hogy maga a globális nyelv, ez a hatalmas képződmény „többet tud a világról”, mint amennyit mi magunk. Amikor beszélünk vagy írunk, amikor mondatainkat kicsipegetjük a nagy rendszerből, akkor egy mindenre kiterjedő univerzális struktúra eszközeit használjuk, és lehetünk bármi bölcsek, okunk van feltételezni, hogy csak morzsaszedők vagyunk a világtudás asztalánál.

Ebből az következik, hogy a bennünk megképződő tudattartamok nem pusztán a külvilág tükörképei, hanem egy előzetesen strukturált ojan rendszer produktumai, amejnek alapját maga a nyelv képezi. Azaz a nyelv nem másodlagos jellegű, nem az érzéki tapasztalat és a megformált gondolat pusztán leíró eszköze, hanem a világ értelmezésének és a tudatban megképződő valóságkép létrejöttének előfeltétele.

Chomsky a generatív grammatika elméletében kimutatja, hogy a nyelv méjstruktúrái velünk születettek, univerzálisak, és kognitív keretként működnek. Az emberi agy nem passzívan reagál a világ ingereire, hanem aktívan generálja azokat a szerkezeteket, amejekben tapasztalataink értelmet nyernek. A „méjstruktúra” és a „felszíni szerkezet” megkülönböztetése ennek a belső alkotó elvnek a nyelvészeti leképezése: a gondolatok nem a világ egyszerű lenyomatai, hanem a tudat által előállított szintaktikai konfigurációk, amejek már eleve egy univerzális grammatikai apparátus logikájának engedelmeskednek. A világ csak azért értelmezhető és azért van értelme, mert az emberi elme képes nyelvtanilag artikulálni.

Derrida ezzel párhuzamosan, a De la grammatologie című művében, a „logocentrizmus” kritikáján keresztül radikalizálja ezt a felismerést: számára a nyelv nem a valóság másolata, hanem annak feltétele. A différance elve szerint a jelentés mindig elhalasztódik, sosem jelenik meg teljesen; minden tudattartalom már eleve a nyelvi különbségek hálójába íródott. A „világ” tehát nem a nyelven kívül van, hanem a nyelvi interakciók által jön létre mint konstruált tapasztalat. Derrida ezt nevezi a nyom (trace) ontológiájának: minden jelentés a korábbi jelek és nyomok differenciális viszonyából születik, így a tudat sem képes kilépni a nyelv által kijelölt térből.

Ha Chomsky univerzális grammatikája a nyelv belső logikáját írja le, akkor Derrida grammatológiája e logika ontológiai státuszát fordítja ki: ami Chomskynál kognitív struktúra, az Derridánál metafizikai determinizmus. Együtt olvasva őket, igazolódik a tétel, hogy a tudat nem leképez, hanem szervez; nem reagál, hanem előállít. A tapasztalat nem a nyelvbe íródik, hanem a nyelv által válik nemcsak lehetségessé, hanem egyben megvalósulttá is.

Ebben az értelemben a tudattartamok nem a világ esetleges visszfényei, hanem a világstruktúra szükségszerű attribútumai. Sőt, a világ maga is a generatív nyelvi rendszer kivetülése: a grammatika mint kozmikus architektúra működik, s ekként rendezi elénk a valóságot.

Vagyis a nyelvi determinizmus nem csupán pszicholingvisztikai hipotézis, hanem ontológiai tézis: a lét nyelvtani szerkezetű.

Ami létezik, az csak azért létezhet, mert megnevezhető, mert beleilleszthető a jelölés rendszerébe.

Bármej világkép nyelvi rendként artikulálódik és ekként ölti magára a létezés univerzalitását.

Mindez Heidegger lételméletébe is szervesen beilleszthető. Sőt, egzisztencialista megközelítése elméjítő kontextust ad annak a gondolatnak, hogy a tudattartalmak nem pusztán a külvilág visszatükröződései, hanem a lét nyelvi-ontológiai struktúrájának szükségszerű kibomlásai.

Ugyanakkor Heidegger a nyelvet nem mint kognitív rendszert (ahogyan Chomsky), és nem is mint az önmagukat differenciáló jelek hálóját (ahogyan Derrida) értelmezi, hanem mint a Lét házát.

Ebben az olvasatban a metafizika nagy tévedése, hogy a Létet a létezőkkel azonosította - mintha a világ pusztán dolgok összessége lenne, amejet a tudat megismerhet vagy leképezhet. A Sein und Zeit központi felismerése azonban az, hogy a Lét nem egy tárgy a világban, nem egy dolog, hanem az a mód, ahogyan a világ egyáltalán feltárulhat. Az emberi lét éppen az a nyitottság, amejben a létezők megjelennek. A tudat tehát nem reprezentál, hanem részt vesz a feltárulásban.

Ha a nyelv a Lét háza (mint Heidegger fogalmaz), akkor ez a pozíció azt tételezi, hogy a nyelv nem kommunikációs eszköz, nem is szimbólumrendszer, hanem maga az a médium, amejben a Lét megmutatkozik.

Vagyis ugyanoda jukadunk ki: ami van, az csak azért tud lenni, mert a nyelvben nevet kap, mert a logosz rendező hatása alá kerül. A létezés (ha tetszik: a valóság) egésze tehát nem más, mint nyelvileg feltáruló létrejövetel. Ez azt is jelenti, hogy a világ mindig valamiként adódik, és valamijensége csakis a nyelv horizontjából emelkedhet elénk.

Ha Chomsky szerint a tudat egy velünk-született grammatikai struktúra révén generálja a tapasztalatot, és Derrida szerint a nyelv differenciális interakciói („játékai”) teszik lehetővé a jelentést, akkor Heidegger szintjén mindez egy méjebb ontológiai dimenzióban nyer értelmet: a „generativitás” és a „differenciáltság” nem emberi konstrukciók, hanem a Lét saját működésmódjai.

A Chomsky-féle méjstruktúra Heideggernél a Lét struktúrájaként értelmezhető: az a háttérszerkezet, amejben minden megértés lehetséges. Derrida différance-ja pedig a heideggeri feltárulás és elrejtés együttes mozgásának posztmodern továbbgondolása.

Heidegger szerint a világ nem objektív tér, hanem a Lét értelmes rendje, amejet a nyelv artikulál. A nyelv nem leírja a valóságot, hanem létrehozza a létként való tapasztalhatóságát. Innen nézve Chomsky kognitív struktúrája, Derrida nyom-elmélete és Heidegger létértelmezése ugyanannak a felismerésnek három különböző síkja.

Egybekapcsolódik a pszicholingvisztika, a szemiotikai és az ontológia; mindhárom nézőpontból az következik, hogy a nyelv nem a világ tükrét tartja elénk, hanem maga a világnyitás. Az ember nem szemléli a valóságot, hanem benne lakik annak nyelvileg létesített rendjében.